Anyai nagyanyám hitt abban, hogy az együtt elfogyasztott étel összeragasztja a családot. Ahogyan a karácsonyfára is minden évben ugyanazok a díszek kerültek, úgy minden családi ünnepnek megvoltak a maguk fogásai és a felkészülésnek az évek alatt tökéletesre csiszolt menetrendje. Nagyanyám heteken át karmesterként irányította a családot, vénlány nővére, aki az édesanyjuk ápolásának szentelte az életét, velük élt, és zokszó nélkül, hűségesen a keze alá dolgozott. Disznót vágtak, gyűjtötték a tojást, hogy legyen elég a süteményhez. Nagyjából egy héttel az ünnep előtt meggyúrták a levesbetétnek szánt tésztát és gondosan kiszárították, hogy az már legyen készen, ne kelljen vele később bajlódni. A cérnametéltet (amit hosszútésztának hívtunk) akkor is kézzel vágták hajszálvékonyra, amikor a nyújtáshoz már gépet használtak. Nagyapám esténként megtörte a diót. A mézes lapokat sütötték meg legelőször, azután a sajtos-sós rudakat és a darált dióval meghintett, házi baracklekvárral összeragasztott apró linzereket. Mindenkinek megsült a kedvence és mindig mindenből annyi készült, hogy a vendégek ne csak helyben fogyasszanak, hanem haza is tudjanak vinni belőle, így az egyébként ritkán használt előszoba és a spájz legapróbb szeglete, még a padláslépcső is hamar legtelt illatozó dobozokkal és tálcákkal. December 23-án már igazi nagyüzem volt, hajnaltól készült a többrúdnyi keksztekercs, lúdláb, fatörzs torta, betöltötték a mézes zserbót. Megvolt mindenkinek a maga reszortja: ki veri fel a tojáshabot, ki kavarja habosra a vajas krémeket, ki aprítja a diót, de a tűzhely mellett csak nagyanyám állhatott. Másnap kezdődött a főzés: kora reggel tyúkot vágtak a leveshez, nagyapám halat pucolt a halászléhez és a rántott halhoz, készült a franciasaláta, a kaszinótojás és a töltött karaj. Nagyapám délután szertartásosan szánkózni vitt minket, mikor hazaértünk, már nem szabadott bemenni a nappaliba.
Nem kaptunk túl sok időt arra, hogy élvezzük az ajándékokat, mert sietni kellett, nehogy lekéssük a gyertyagyújtást a Mamiéknál. Mire odaértünk, már tele volt a ház: nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek, alig fértünk el mindannyian a nappaliban, de a hangzavarból hirtelen teljes lett a csend, amikor nagyanyám énekelni kezdett, majd felolvasta Szent Pál levelét a szeretetről. Bár én nem ezeket az ételeket sütöm-főzöm, nagyanyám hitével, lelkesedésével és alapos tervezésével készülődtem az ünnepre éveken át, hogy a közös étkezés szentségével ragasszam össze a családot. Az utóbbi időben azonban lényegesen kevesebb a dolgom, mert a család fele egy másik kontinensen, másik időzónában él és ünnepel, az esti videóchat őket még ebédidőben éri.
Az ismerőseim között szinte nincs is olyan, akinek a teljes családja Magyarországon él, sokan évi 1-2 alkalommal találkoznak személyesen a gyermekeikkel, unokáikkal, ha egyáltalán és olyankor is inkább ők utaznak látogatóba. Nemcsak a családi receptek tűnnek el, de a minta, az értékek és az érzelmek is. Azt tudjuk adni, amit kapunk, a gyermek mintát követ. Már ha van.
A külföldön növekvő gyermekek csak az otthoni beszélgetés szintjén, „konyhanyelven” tanulnak meg magyarul, és nehezükre is esik írni és olvasni az anyanyelvükön. A tudást az adott ország nyelvén szívják magukba, annak irodalma és történelme formálja gondolkodásukat, annak az országnak az ünnepeit élik át és az iskolai ünnepségeken annak a nemzetnek a himnuszát éneklik szívükre tett kézzel. Talán még nem telt el olyan sok idő, talán még van esély visszahozni legalább egy részüket, és itt tartani azokat, akik most menekülnének a kilátástalan és vérlázító hazai állapotok és közbeszéd elől.
Olyan értéktisztelő társadalmat, olyan közösséget, olyan országot és régiót kell formálnunk, amiben élni lehet és érdemes. Mindent elkövetünk majd annak érdekében, hogy valósággá váljon az üzenet: megőrizzük Nektek a kincseket, a Bácska hazavár!
Comments