Ma egy történetet mesélek el, de bármilyen hasonlóság a mai magyar valósághoz csak a véletlen műve.
Egyszer egy határközeli faluban jártam, és gondoltam ha már itt vagyok, betérek egy kávéra a helyi bisztróba. Gyorsan odataláltam, és szerencsére félelmeim, hogy már bezárták, vagy esetleg vasárnap már nincs nyitva, - alaptalanok voltak.
Nem véletlenül tévedtem oda, egy politikus jött azon a napon a pici faluba, azért érkeztem, hogy az ő munkáját segítsem. Barátságosan fogadtak a helyiek, különösen akkor amikor észrevették a kabátomon a kitűzőt. Elég volt egy kérdést feltennem, és rengeteg választ kaptam. Az egyik vendég azt panaszolta, hogy megszűnik a határátkelő, volt kollégáinak távoli helyeken adnak - ha adnak valami munkát. A mellette ülő, másik fiatal vendég nem árulta el mióta, és milyet, - de munkát keresett éppen. Már az ő történetük se volt könnyű, de aztán újra a pult felé fordultam. Amikor megláttam az ott ülő hölgy könnyeit, elsőre nem értettem mi bántja. Aztán belekezdett. Elmondta, hogy ide még nem jött senki. Itt még senki nem kérdezte meg mi a baj. Pedig itt nagyon nagy a baj. Lassacskán megnyugodott annyira, hogy beszélni tudjon. Így el tudta mondani: “Nem mer kijönni meghallgatni a politikust, nem láthatják meg. Sokan félnek, azért nem mernek kimenni a térre.”
Vegyes érzelmekkel távoztam. Jó volt látni, hogy ebbe a pici faluba is eljutott az üzenet: van remény, de nem tudtam kiverni a fejemből azokat a szemeket. Megjött a politikus, beszélni kezdett. Egyre inkább eluralkodott rajtam az érzés, hogy az nem lehet, hogy ne jussanak el a szavai oda, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. Oda, ahhoz a pulthoz. Nem azokra a szavakra gondolok, amit akárki megnézhet az interneten, hanem azokra, amit a politikus ott a pultnál mondana el.
A beszéd véget ért, és ahogy a politikus lelépett a pódiumról, tudtam mit kell tennem.
Ha a hölgy nem tud eljönni a gyűlésre, akkor a gyűlést kell elvinni hozzá. Odaléptem a politikushoz, és elmeséltem a közeli kocsma történetét. Nem kérdezett többet, látta mire gondolok... és beszélni kezdett. Bele, a telefonom kamerájába. Megnyugtató, reménykeltő szavakat.
Ahogy befejezte, azonnal visszasiettem a bisztróba. A hölgy a pultnál még mindig a közvetítést nézte. Elé tettem az én telefonomat, felhangosítottam, és elindítottam a lejátszást. A politikus azzal kezdte, hogy sajnálja amiért nincs ideje személyesen betérni a bisztróba. A folytatásra szerintem már nem tudott figyelni a hölgy - a meghatódottságtól és a sírástól. Megígérte, elsősorban magának, hogy amit a környéken meg tud tenni, azt megteszi a változásért. Meg kell győznie az embereket, hogy ez így nem mehet tovább. Azzal bíztattam, hogy ez sokkal több, mint ahogy gondolja.
Ismét vegyes érzésekkel távoztam. Sikerült talán egy pici jót tennem, de lehetetlen azt elfogadni, hogy itt tartunk, hogy vannak helyek, ahol nehéz helyzetben lévő emberek még meghallgatni sem merik a politikust…
Comments