Az egyre forróbb nyár egyre forróbb témája városunkban a településvezetők javadalmazása. Engedjétek meg, hogy néhány „lábjegyzettel” lássam el Pozsgai Orsi szombati, ezzel kapcsolatos rendkívül precíz és lényegre törő írását.
Az önkormányzati rendszer 1990-es bevezetésének részeként a települések – legalábbis jogi értelemben – visszakapták autonómiájukat és ezzel számtalan feladat- és hatáskört decentralizált az állam a tanácsrendszer lezárásaként. Ennek következtében volt egy törekvés, hogy a településvezetők javadalmazása fejezze ki feladatellátásuk jelentőségét, mivel nemcsak politikai, hanem korábban nem tapasztalható jogi, munkáltatói felelősséget is kaptak. Az akkor kiterjedő méretazonos – foglalkoztatottak száma, költségvetés nagysága - piaci szervezetek menedzsmentjével összevethető, de attól azért mindig elmaradó díjazásra törekedett a jogalkotó.
Amíg a konszolidált demokrácia keretei között működtek önkormányzataink, addig nem merült fel további szempont a javadalmazás mértékének megállapításával kapcsolatban. Ez változott meg jelentősen az elmúlt 15 évben. Az önkormányzatok feladat- és hatásköre a 2010-es években folyamatosan kopott: elvitték (elvették) a fekvőbeteg ellátást (kórház), az óvodák kivételével a köznevelést (általános iskolák, gimnázium), a szakképzést, a védőnői szolgálatot, a tűzoltóságot, a hulladékgazdálkodást, számos közigazgatási, hatósági jogkört, a gépjármű súlyadót és esetünkben – az ismert hisztéria közepette - a víziközmű-szolgáltatást is. A hitelfelvétel tekintetében is kiskorúsítva lettünk. Ráadásul van még egy extra kiadásunk is, hiszen nyögjük az önkormányzati szolidaritási hozzájárulást is, ami Baja város esetében az idén 817 801 735 forint.
Tekintettel a felsorolt változásokra, azaz a feladatok és az ezzel járó felelősségek ilyen mértékű visszametszésére a logika, a józan paraszti ész azt diktálná, hogy ehhez mérten legyen megállapítva a tisztségviselők bére. Természetesen van infláció, amit a bérpolitika figyelembe vesz, de klasszikus szabály, hogy a munka intenzitása, mértéke, a hatáskörök mélysége, a munkavégzés önállósága, továbbá munkáltatók esetén a munkavállalók száma és a velük kapcsolatos felelősség mértéke, a költségek nagységrendje együttesen határozzák meg a munkabért és egyéb juttatásokat. További körülmény persze, hogy a polgármesterek esetében ezt törvényben szabályozzák, ami mindjárt kapcsolódik is a felvetett probléma alaposabb megértéséhez. Szóval, mi is az a további szempont a javadalmazásban, ami a felsoroltakon túl indokolja azt, hogy miközben ilyen radikálisan lecsökkent a települések feladatellátási kötelezettsége, aközben a tavaly hivatalba lépő önkormányzatok vezetőinek bérezése extrém mértékben növekedett Tehát? Ez a bűvös szó a lojalitás. Cinikusabban; a „félelem bére”. Pozsgai Orsi szombati írásában kiemelte, hogy a 30000 lélekszámúnál kisebb települések vezetői esetében a központi költségvetés állja a cechet. Ez az eddig is meglévő függőségek megerősítésére ad lehetőséget, de erről majd máskor. Városunk népessége felette van még ennek a szintnek, továbbá megyei jogú város is. Nálunk tehát ezt a bérnövekményt ki kell gazdálkodni, a nyolcszázmilliós elvonás mellett úgy, hogy hangsúlyozottan kevesebb a feladata és a felelőssége, a munkavállalója a településnek, így a vezetők munkaterhelése is kisebb, mint a kilencvenes vagy a kétezres években volt! Engedelmetekkel a pártpolitikai tevékenységet, például a rezsim brosúráinak didaktikus ismertetését nem sorolom a városmenedzselési feladatok közé!
Az önkormányzati rendszer első két ciklusában – tehát 1990-1998 között – egy alpolgármesterrel működött városunk. Az 1998-2002 közötti időszakban egy sajátos helyzet állt elő, mivel patthelyzet alakult ki a képviselő-testületben. Az akkor a polgármesterválasztást behúzó Széll Péternek nem volt többsége, így a működőképesség fenntartása érdekében egy politikai alkut kellett kötnie az akkori ellenzékkel (Fidesz—FKgP-MDF), akik két alpolgármesteri helyet kértek és kaptak. Ez a nemkívánatos gyakorlat azóta több esetben visszatért. Számomra az akkori feladat- és hatáskörök mellett sem sikerült bizonyítani a két alpolgármesteres modell társadalmi-városmenedzselési hasznosságát, különös tekintette a felelős költségvetési gazdálkodás rigid szabályaira. A 2002-2006 közötti ciklusban, amikor Széll Péternek biztos többsége volt, ismét az egy alpolgármesteres modellhez tért vissza az önkormányzat, holott a feladatokat ott még nem kezdték el visszametszeni. A 2006-os választást megnyerő Fidesz-KDNP az akkori ciklus közepefelé tért vissza a két alpolgármesteres modellhez, szintén igazolható társadalmi, városmenedzselési eredmények nélkül. A 2010-es „fülkeforradalom” az önkormányzati rendszert is fenekestől felforgatta. Új önkormányzati törvényt fogadtak el 2011-ben, majd elkezdődött a kötelező és vállalt önkormányzati feladatok állami átvételének máig sem szűnő einstandolása és az önkormányzati autonómiák korlátozása. A 2014-es önkormányzati választáson már új körzethatárokkal és kevesebb – Baja esetében mínusz 4 – egyéni választókerülettel állt fel az új rendszer. Kisebb lett tehát a képviselő-testület létszáma, azonban a két alpolgármesteres gyakorlattal továbbra se szakítottak, miközben a feladatok állami elvétele töretlenül folytatódott. Itt egy újdonságról is említést kell tenni, ugyanis a törvény innentől kezdve tette lehetővé azt a települések számára, hogy ne csak megválasztott képviselőt lehessen alpolgármesterré választani, hanem kívülállót is – igaz korlátozott jogosítványokkal –, de azonos díjazással. A rezsim politikai kultúrájában ez egy hamisítatlan kádermentő megoldás, politikai jutalmazási lehetőség, természetesen igazolhatóan pozitív társadalmi-városmenedzselési hatás nélkül. Az alpolgármesterek számában a rekord a 2019-2024 közötti választási ciklusban volt, igaz nem a ciklus legelejétől és nem is a ciklus legvégéig. Ebben az öt évben – mint közismert – az ellenzék ellenőrizte az önkormányzatot. A nemkívánatos gyakorlat folytatódott, sőt, fokozódott. Nyilván ebben az esetben is politikai megfontolások, például a működőképesség fenntartása, a szükséges többség biztosítása volt annak az alapja, de az ismert kimenetellel. A szóban forgó időszakban néhány évig egyidejűleg három alpolgármester volt hivatalban. A korábbi helyi gyakorlattól eltérően itt megjelent a társadalmi megbízatású, tehát nem főállású alpolgármester is a képletben. Ennek a megoldásnak, a korábbiakhoz hasonlóan nem volt társadalmilag, városmenedzselésileg igazolható hasznossága, mi több a feladatok állam általi átvétele töretlenül folytatódott, az ellátandó feladatok száma ezidőtájt is csökkent.
Így érkeztünk el napjainkig, tehát a 2024-2029 közötti önkormányzati ciklusig. Ahogy arról szó volt korábban, a törvény erejénél fogva e ciklus elején került sor a településvezetők brutális mértékű bérrendezésére. A jelenleg hivatalban lévő három tisztségviselő – akiknek bérrendezéséről és annak körülményeiről szólt Pozsgai Orsi szombati írása – bérköltsége, ha az előző ciklussal vetjük össze, akkor az a sokat és nem alaptalanul bírált tanácsadói rendszer költségeivel sem közelíti a város ezzel kapcsolatos megnövekedő és kigazdálkodandó kiadásait. Nem szólva arról, hogy az előző ciklusban – nagyjából egy éven keresztül – az önkormányzati szakbizottságok külső tagjai díjazás nélkül látták el feladatukat. Azt is tegyük hozzá, hogy a jelenlegi városi költségvetésben is meglapulnak azok a tanácsadókéihoz hasonló vitatható költségek, amelyek nem szükségszerűen az önkormányzati feladatok ellátásának hatékonyságát, minőségét, sokkal inkább a városvezetés PR-ját, kommunikációját, jobb megítélését szolgálják.
Szép gesztus lehetne a költséghatékonyság érdekében az egy alpolgármesteres modellhez való visszatérés. Ahogy arra igyekeztem kitérni ebben az írásban, a kilencvenes években vagy éppen 2002-2006 közötti periódusban, amikor a mai állapottal összevetve jóval több feladatot kellett ellátnia a város önkormányzatának, így a vezetőinek is, ez lehetséges volt!
Comments